Emlékszem, jó pár éve annyira irigy tudtam lenni, sok mindenre, de leginkább arra, amikor valaki abból élt amiből most én. Féltékenyen néztem a tökéletesnek hitt életét, el nem tudtam képzelni, hogy is lehetne ez egyszer az enyém. Aztán magával az érzéssel kezdtem el sokat foglalkozni, elsősorban befelé figyelve. Hogy mit jelent, miért érezzük, miért tud fájni ennyire, miért utáljuk szinte ilyenkor az irigységünk tárgyát, pedig a legtöbb esetben ő azt sem tudja, hogy létezünk.
Az első ami csontig hatolt, hogy a sóvárgásunk mélyen megsebez, de senki mást, csak önmagunkat. Marcangoljuk a lelkünket, hogy mi életképtelenek vagyunk, ez sem jön össze, az sem, az önbizalmunk segítségért kiállt … bezzeg a másig. Hamar arra is rá kellett jönnöm, akire éppen irigyek vagyunk, annak ehhez semmi köze.
A saját teremtőerőnk bennünk van.
Nem gondolhatjuk, hogy azért mert a masiknak sikerült, azért nekünk nem fog, de azt sem gondolhatjuk, hogy a másik egyszerűen szerencsés. A szerencsének semmi köze az élethez. De erről egy másik bejegyzésben mesélek.
Aztán ahogy az évek teltek, továbbfejtettem magamban ezt a kérdést, főleg amikor azt hallottam vissza, hogy valaki rám irigy, egészen új megvilágításba kerültek a dolgok. Volt, hogy azt sem tudtam kiről beszélnek, volt, hogy dühös lettem, mert hogy rám aztán ne legyen irigy senki, mennyit dolgoztam magamon, mennyit dolgoztam fizikálisan bármiért is, ami most az enyém. Annak is fontos tudatában lennünk,
az emberek a belefektetett munkát nem irigylik, csak a kész terméket.
Nem látják – ahogy én sem láttam akkor annak a vérrel, verejtékkel megtöltött mindennapjait, akire irigykedtem – hogy mennyi lemondás, izgulás, kétségbeesés és önmunka van valaki mögött.
Majd jött a felismerés, az irigység nem más, mint a lélek legfőbb iránytűje. Amikor felüti a fejét, legyünk tudatában annak, a lelkünk bizony súgni próbál.
A legfőbb vágyainkat az irigységeinkbe ágyazva találjuk meg.
Ha kétségeid lennének, mit is szeretnél elérni az életben, bizonytalan vagy merre lenne jó haladni, akkor elég ezt az egyet őszintén megvizsgálni magadban.
Tekinthetünk rá így is, és talán képesek leszünk más energiákkal megtölteni ezt a negatív képet. Látom, hogy itt vagy, érzékellek, és mint egy iránytűt elteszlek a zsebembe. Ha jól dolgozunk, és eloszlik, az annak az eredménye, hogy egy lépést tettünk önmagunk felé. A lelkünk felé.
Lesz, hogy az úton nem minden vágyunk teljesül, de őszinte önmunkával arra is találnunk kell válaszokat, miért alakult így. Mert bizony van, hogy a vágyaink a félelmeinkből, blokkjainkból alakulnak ki … de ez már egy következő történet.
Az elmúlt 20 év önismereti munkája elvezetett oda, nincs, akire irigy lennék. Nem azért mert tökéletes az életem, nem is azért, mert nincs olyan amit még ne lehetne elérni vagy létrehozni, hanem egyszerűen azért, mert tudom, ez hozzátartozik a fejlődéshez. Egy jó kis iránytű mindig el kell hogy férjen a zsebünkben, de a növekedésünk elvezet oda, hogy az iránytűnk átalakul, és már nem az irigység lesz a fő útmutatónk.
Barátsággal,
Tímea
Megállíthatatlanul érkezik a nyár, érkezik vele együtt a hőség, az eső és a frissen vágott fű illata, a dinnye íze, na és persze a hideg söré. Érkeznek a lassú reggelek, amikor nem sietek, nem gondolkodom, csak hosszan kávézom és élvezem, ez kicsit most a miénk. Megélem a pillanatot, hogy nem
Tanulom én ezt a szerepkört még … tanulom, hogyan kell ebben a másfajta zajban egyensúlyt teremteni. Ebben a számomra ismeretlen zajban. A szurkolói lét dübörgése mellett, belül is zakatol az adrenalin, készen kell állnom arra, az jön, aminek jönnie kell. Szülői feladatom legfontosabb része, hogy engedjem… a megtapasztalás fontosságát nem
nem is tudom eldönteni, hogy még csak, vagy már. Egyik nap találtam egy képet, 10 éve lehetett, egy gardróbrendezésről … mélyen megérintett, hogy honnan hova jutottam.️ . Aztán arra gondoltam, mennyi láthatatlan munka van az utam mögött. Mennyi ki nem mondott gondolat, egyedül meghozott döntések, fájdalmas elengedések, újrakezdések, lemondások, számtalan
