Tanulom én ezt a szerepkört még … tanulom, hogyan kell ebben a másfajta zajban egyensúlyt teremteni. Ebben a számomra ismeretlen zajban. A szurkolói lét dübörgése mellett, belül is zakatol az adrenalin, készen kell állnom arra, az jön, aminek jönnie kell.
Szülői feladatom legfontosabb része, hogy engedjem… a megtapasztalás fontosságát nem vehetem el Tőlük … lesz, hogy eláraszt minket az eufória, és lesz amikor fájni fog … bármit is tapasztalnak a gyermekeim, a pálya széléről, és néha az élet széléről tudom csak felügyelni, de semmiképpen nem tudom megmenteni, siettetni vagy kontrolálni őket.
Egyszerűen hagyni.
Csöpögő izzadtság, őrület felsőfokon, megmaradt másodpercek, szól a síp, együtt dobban a szív … a teherbírás maximalizmusának vagyok szemtanuja a gyermekem személyében. Úgy érzem magam, mint akit darabokra szedtek, és elfelejtettek összerakni.
Ott ülök a lelátón, szétfeszíti a mellkasomat már nemcsak az izgalom, de a félelem is … a sérülés minden másodpercben a levegőben lóg. Aztán tudatosan elkapom, félni nem félhetek, hiszen mélyen bízom a teremtőben, és tudom, az jön, aminek jönnie kell. Ismét.
Mindemellett mégis a legfontosabbat látom , a csillogást a szemében, a lelkesedést, a tehetségét, a rajongását …mondanám, hogy büszke vagyok rá. De amikor ezt bárki kimondja, mindig fura érzésem támad, mintha elakarná venni az illetőtől amiért megdolgozott. Én egyszerűen csodálom Őt … csodálom a kitartását, a fókuszáltságát, a teherbírását, a mentális erejét.
Másfél éve tanulok egy feszültségekkel teli csarnokban egyensúlyban maradni. Volt, hogy nem sikerült. De minden egyes alkalommal közelebb kerülök ahhoz, aki méltón tudja majd képviselni a gyermekét, akinek lesz elég belső megtartó ereje ahhoz, ha elesik, elkapja.
Lesznek akik dícsérik és lesznek akik szidni fogják. A szemembe, kendőzetlenül, üres tekintettel. Nagyon fontos, ezeknek az embereknek nem kell elkezdeni megmagyarázni, vagy megértetni velük a történetünket. Hagyni kell, hogy azt és úgy gondolják, ahogy akarják. A belső erőm pedig elég lesz ahhoz, hogy én hű legyek a saját valóságomhoz, na és az övéhez. A többiről pedig tudom, úgyis az jön, aminek jönnie kell.
Megállíthatatlanul érkezik a nyár, érkezik vele együtt a hőség, az eső és a frissen vágott fű illata, a dinnye íze, na és persze a hideg söré. Érkeznek a lassú reggelek, amikor nem sietek, nem gondolkodom, csak hosszan kávézom és élvezem, ez kicsit most a miénk. Megélem a pillanatot, hogy nem
Emlékszem, jó pár éve annyira irigy tudtam lenni, sok mindenre, de leginkább arra, amikor valaki abból élt amiből most én. Féltékenyen néztem a tökéletesnek hitt életét, el nem tudtam képzelni, hogy is lehetne ez egyszer az enyém. Aztán magával az érzéssel kezdtem el sokat foglalkozni, elsősorban befelé figyelve. Hogy mit
nem is tudom eldönteni, hogy még csak, vagy már. Egyik nap találtam egy képet, 10 éve lehetett, egy gardróbrendezésről … mélyen megérintett, hogy honnan hova jutottam.️ . Aztán arra gondoltam, mennyi láthatatlan munka van az utam mögött. Mennyi ki nem mondott gondolat, egyedül meghozott döntések, fájdalmas elengedések, újrakezdések, lemondások, számtalan
