nem is tudom eldönteni, hogy még csak, vagy már.
Egyik nap találtam egy képet, 10 éve lehetett, egy gardróbrendezésről … mélyen megérintett, hogy honnan hova jutottam.️
.
Aztán arra gondoltam, mennyi láthatatlan munka van az utam mögött. Mennyi ki nem mondott gondolat, egyedül meghozott döntések, fájdalmas elengedések, újrakezdések, lemondások, számtalan bizonytalanság … és nem csak a studio körül.
A lelkem körül.
.
Mert hiszem, sosem a munka számít, hanem az önmunka. Amit egyedül teszek, odabent. Amikor csak én érzem azt a bizonyos kínlódást, amin végig kell verekedni magamat, amit megugorva eljuthatok egy másik önmagamba. Ami aztán már képes a fejlődés által új lehetőségeket teremteni.
.
Annyit üzennék így 43 évesen a 20 éves önmagamnak, aki azt sem tudta merre van az előre, állandóan depis volt és bizonytalan …
„nem hihetted, hogy 20 évesen lekésted az életet, 40 felett kezdődik igazán. ne másokra fókuszálj, csak önmagadra. és igen, most bármilyen hihetetlennek tűnik, eljön a pillanat, amikor minden úgy lesz jó, ahogy van.”
.
Életemben először talán,
nem akarok előrébb tartani,
máshol lenni,
mást csinálni,
túl lenni rajta,
elengedni,
félni,
vagy siettetni.
…
mert megtanultam,
a fejlődést nem kikerülni kell,
hanem megélni,
minden fájdalmával együtt.
.
LBT


